Szabadság, pozitivitás és nyitottság

Ismerd meg Tamara önkéntességének történetét!

Olyan kicsit, mintha levetkőztem volna mások véleményét, és kibújtam volna a bábból.

Szabadság, pozitivitás és nyitottság
Szabadság, pozitivitás és nyitottság

Ha elképzeled Spanyolországot – pálmafák, napsütés, tenger, boldog, büszke emberek, szieszta, lazaság és vidámság. Legalábbis én ezeket mondtam volna, hogyha egy éve megkérdezed tőlem, hogyan írnám le a kedvenc országomat, anélkül, hogy valaha jártam volna ott.


Program: Európai Szolidaritási Testület
Tevékenység: egyéni önkéntesség külföldön
Résztvevők: 18-30 éves fiatalok
Hol? Európa bármely országában

Részletek


Nos, Spanyolország északnyugati sarkában bújik meg az a kisváros, amiben én kilenc csodálatos hónapot tölthettem önkénteskedéssel. Nem sokban változott a véleményem, de mindenképp gazdagodott. Viszont most már mindenképpen hozzátenném a leíráshoz a szabadságot, pozitivitást és nyitottságot; ezekkel pedig nem csak leírom az ottani atmoszférát, de így kilenc hónappal később, saját magamat is ilyesmikkel tudom jellemezni. (…)

kiss_tamara_esc_1

Az önkéntességgel magadból adsz, de legalább a százszorosát kapod vissza. Szolgálni mész és te gazdagszol meg a lelkedben.

Ez lehet túlzásnak hangzik, de ha végigolvasod a beszámolómat, szerintem meg foglak győzni az ellenkezőjéről. 

Az én projektem helyszíne egy kisvárosi általános iskola és óvoda volt, ahol az angol tanulásban segítettem tizenkét osztály lelkes, imádnivaló diákjait. Azért jelentkeztem, mert ebben egybeforrt a három szenvedélyem – gyerekekkel foglalkozni, angolul beszélni, spanyol kultúrában élni. Szeptemberben, ha megkérdezed, hogy úgy érzem képes vagyok-e erre, úgy, hogy sosem tanítottam ezelőtt és lámpalázam van, bárki előtt kell beszélnem; azt vágtam volna rá, hogy szerintem egyáltalán nem, de meg akarom próbálni. Kihívást akarok állítani magam elé, hiszen a komfortzóna mindössze ennyi: komfort, én pedig igazán élvezni akarom az életet a maga teljességében. Ami megnehezítette a dolgomat az ezt megelőző huszonegy évemben, mielőtt belevágtam a nagybetűs Kalandba, az állandó megfelelési kényszerem volt és a görcsös ragaszkodás az ismerős dolgokhoz. Ahogy elhagytam Magyarországot, úgy csendesedtek a fejemben a hangok, ami először magányosnak tűnik, de aztán rájössz, hogy milyen tisztán tudod így hallani a saját hangodat. Napra pontosan egy hónap leteltével éreztem azt, hogy boldog vagyok. Nem is akármennyire boldog, hanem az elmúlt évek egyik legboldogabb időszakát kezdtem meg.

Mondanám, hogy más emberré váltam, de ez nem igaz, azzá váltam, aki mindig akartam lenni, mert tudtam, hogy lehetnék, csak azt nem hogy hogyan. Olyan kicsit, mintha levetkőztem volna mások véleményét, és kibújtam volna a bábból. Úgy érzem felszabadultam, megismertem önmagamat, annyira, ahogy nem is hittem, hogy lehetséges valaha, és életre szóló kapcsolatokkal gazdagodtam, amik tudom, hogy végig kísérnek majd, még ha néhány csak erre a kilenc hónapra szólt. Sokkal bátrabbá váltam, elmondhatom, hogy éltem és dolgoztam Spanyolországban. Életem során egy párszor már agyaltam azon, hogy csak gondolok egyet, felülök egy repülőre, és szerencsét próbálok. Valakinek ez is sikerülhet, de sokkal ijesztőbb elindulni teljesen egyedül, nem tudni pontosan hova mész. Az önkéntesség ezért is volt ennyire vonzó, mert bár egyedül mész, és nem tudod pontosan hová, de igazából két szervezet is áll mögötted, végigsegítve az útadat, hallásból, olvasásból pedig azt is tudod mi az a hely, ahová mész. Paradoxonnak tűnik, mert függetlenné válsz, de mégis egy egész csapat támogat mentálisan, lelkileg, anyagilag. Szép átmenet az életbe a tizenöt év után, amit az oktatás keretein belül tölt az ember. Valószínűleg bárhol tartasz az életben, ez csak előrébb visz minden szempontból, de a gimnázium vagy egyetem befejezése után ez az élmény szerintem ideális átvezetés az igazi felnőtt világba.

Nem hagyom a legvégére a negatívumot, úgy fog elveszni itt középen, ahogy az én emlékeimben is.

Az időjárás váltás, pandémia és a gyerekek ilyen szintű mindennapos közelségének gyümölcse nem más, mint a vírusok. Sajnos minden hónapban lebetegedtem, és egyszer a szobámba is voltam zárva covidosan, de mégsem ront az élmény összképéből. Mikor hétnapos karanténban voltam, az egyik lakótársam kitakarította a kisebbik fürdőt nekem, a másik bevásárolt, a harmadik pedig finomabbnál finomabbakat főzött nekem. Egyiket sem kértem, de mégis minden reggel kilenckor várt rám a reggeli, kettőkor a friss, meleg ebéd és este nyolc körül pedig a vacsora az ajtóm előtt. (Méghozzá a kedvenceimet csinálta, amiket előtte csak futólag említettem neki.) Szóval 

se a covid, se az állandó betegségek nem tudtak legyőzni, helyette tanítottak kedvességről, emberségről, és kitartásról. 

Úgy érzem tényleg sokkal nyitottabb lettem mindenféle téren. Ehhez, azon kívül, hogy egy teljesen idegen és más kultúrában éltem, az is sokat hozzájárult, hogy heti 2-2 órában két autista kisfiút tanítottam, illetve segítettem őket egész angolórán. Türelmet tanítottak és kölcsönösen feltöltöttük egymás szeretettankját. kiss_tamara_esc_2

Az iskolában helye volt a kreativitásnak, mindig biztosra mentek, hogy tudom: kitalálhatok bármit, és a véleményem mindig szívesen fogadott, legyen szó az óra menetéről, szóbeli vizsgákról, vagy akár jegyekről. Így történt, hogy a tanévben hat órát tartottam Magyarországról, és a magyar nyelvről, ami annyira érdekelte a gyerekeket, hogy szünetben is „magyarórákat” kértek, cserébe pedig spanyolt és a saját galíciai nyelvüket tanították nekem. 
Az ötödikesekkel kvíz vetélkedőket tartottunk igeidők tanulása végett, a harmadikosokkal activity-t játszottunk, ami a szókincs bővítésére szolgált, az elsősökkel pedig kézműves feladatokkal színesítettük az órákat.

Az óvodai órák pedig éneklésből, mesélésből és játékból álltak, amikor a gyerekek épp nem zajongtak, vagy ölelgettek engem húszan egyszerre.

Minden kisvárost is számítva Spanyolország tizenöt városát látogattam meg az elmúlt kilenc hónapban, amire másképp sosem lett volna alkalmam. Annyi hála van bennem, ami szinte szétszakítja a mellkasomat. Fájt elbúcsúzni, de az biztos, hogy semmire nem cserélném gyerekek ölelését, mosolyát, és izgalmát, ahogy bizonyítani akarnak nekem, vagy csak megismerni, így rákényszerültek, hogy használják az angolt. (Egyébként nagyon büszkévé tettek.) Semmire nem cserélném a péntek esti sörözéseket, pedig nem is szeretem a sört, de erről az itteniek hallani se akarnak. Semmire nem cserélném a spanyol ünnepeket, amiket minden fiatal és öreg ugyanannyira komolyan vesz, ha hatnapos karnevál van, akkor hat napig senki nem fog jelmez nélkül utcára menni, de otthon se fog senki maradni. Semmire nem cserélném a barátságokat, akikkel mindennap új meg új kávézókat vagy bárokat próbáltunk ki, miközben megbeszéltük az élet nagy dolgait, tervezgetve a jövőt, ami mindezek után sokkal világosabbá és boldogabbá vált.. 
És semmire nem cserélném a búcsúzó szavakat sem, a szeretetet, amit mindannyiuktól kaptam, a könnyes szemeket, a gyerekek rajzait, leveleit, a büszke tekinteteket és utolsó szoros öleléseket. Ahogy az egyik kislány írta nekem a levelében: 

„sose felejtsd el, hogy itt, Spanyolországban mindig lesz egy második családod”.

 

Küldőszervezet:
Magyar Önkéntesküldő Alapítvány
 


A böngészője elavult!

Frissítse vagy cserélje le a böngészőjét. A böngészőm frissítése

×